2017. január 13., péntek

A viselkedés zavar jelei: ezzel a gyerekkel valami nem stimmel – így kezdődött

2015. augusztusa. 3 éves státuszvizsgálat a házi gyerekorvosnál

A vizsgálat előtt, az előzetes beszélgetés közben a fiatalember egy percre meg nem állt. Otthon egy ideje már nem tapasztaltam hasonló sajtkukac viselkedést, tudott hosszabb ideig egy helyben ülni például TV-zés közben. Így valószínűsítem, hogy nagyon erősen frusztrálta és zavarta őt az orvosnál valami. Néhány napja a védőnőnél nem viselkedett így... Felmászott az orvosi ágyra, lemászott róla, felült a székre, leugrott róla. Kinyitogatta a szekrényfiókokat, kiszedte belőlük a holmikat, dörömbölt a szekrényajtón, engedélykérés nélkül elvette a ceruzatartót. Kiszaladt a rendelőajtóba, kiment a váróba, ott is randalírozott. Úgy cikázott, mint egy villám. 

Viselkedés zavar jelei:
duracellnyuszi (freeimages /
battery-perspective-1454763)
Mintha nem is egy gyerek lett volna, hanem három az egyben (ennek a megállapításnak még lesz jelentősége később). Az intelmek, rászólások és egyéb felnőtt dörgedelmek egyik fülén be, a másikon meg ki. Szokás szerint. Nagyon fárasztó volt folyamatosan menni utána és terelni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy 3 évesen egy kanyi hajlandóságot nem mutatott a szobatisztaságra való átállásra, habár bizonyos jelek azt mutatták, hogy képes és érett rá. A beszéddel ugyanez volt a helyzet. És akadt még vele néhány szokatlan dolog, gixer, például  folyamatosan ellenkezett velünk minden terelgetési kísérletet illetően. A házi gyerekorvos ezért ki is fejezte a nemtetszését.

Ezzel a gyerekkel valami nem stimmel. Vigye el nevelési tanácsadóba, gyerekpszichológushoz, gyerekpszichiáterhez, gyógytornászhoz (legutóbbihoz más okból kifolyólag), …


Az előzmények: ő ezen életében egy ideje nem volt „hétköznapi” gyerek. Ezek a viselkedés zavar jelei?

Én már egész jól hozzászoktam, hogy a fiatalember nem olyan, mint a legtöbb korabeli gyerek, nem olyan, mint a testvére. Muszáj volt… Az idegrendszerem meg is sínylette a hozzászokást és a szelídítést. A házi gyerekorvos csak azért nem szokott hozzá, mert eddig nem voltunk nála gyakori vendégek (nem is tetszett neki ez a tény). Lévén alapvetően erős immunrendszerűek a gyerekeim, és ehhez jól hozzá tudtam járulni a magam komplex holisztikus eszközeivel. És sokat szelídült is a kis kíváncsi, 3 évesen már messze nem volt olyan randalírozós, mint 2 évesen.

Nem tudom, mikor romlott el, vadult meg így a viselkedése. Az emlékeim alapján valahogy fél éves kora környékére tippelek. Előtte egészen biztosan érdeklődő-nézelődő volt, utána pedig 1 éves kora körül már duracellnyuszis mászós – utóbbiról videónk is van.

2 éves kora körül volt a legdurvább. Az utcán nem lehetett vele kézen fogva sétálni, mert nem fogta meg a kezemet. Nem fogadott szót, nem működött együtt. Nem lehetett sem kesztyűt, sem kapucnit ráadni, mert nem vette fel őket, akármilyen zimankó volt – inkább szétfagyott a keze, szétáztatta magát az esőben. Ment a kismotorral, mint egy őrült, Sehallselát Dömötör, csak a rohanás. Nem állt meg, ha kértem. Ez utóbbit idővel úgy kezeltem, hogy vettem magamnak egy rollert, azzal suhantam utána. Az nagyon tetszett neki, és egyébként az én gerincem is szerette a sok ülős munka után. A testvére egyik osztálytársáéknál vendégeskedve a fiatalember folyamatosan mászkált fel-le a belső lépcsőn. Kinyitotta a hűtőt, bement a spájzba, odatolta a széket a tűzhelyhez, felmászott rá és felemelte a fazekakról a tetőt, kért a bennük levő ételből, … Ezek mind a viselkedés zavar jelei?

Nulla százalék reális veszélyérzet, száz százalék kíváncsiság

A lényem egy része jókat nevetett rajta, hogy milyen mókásan fedezi fel a világot, de legalábbis nem tudtam egyértelműen rossznak minősíteni. Nem is akartam minősíteni, hiszen egy gyereknél teljesen egész-séges dolog, ha minden érdekli, ha mindenre kíváncsi. Egyedül az volt erősen aggasztó, hogy magára és másokra is minden pillanatban veszélyt hozott a nagy kíváncsisága és vállalkozó szelleme. Amikor felállt a nyitott ablakba az első emeleten, vagy amikor az erkélykorlátról fél percenként kellett őt leszedni, folyamatosan égnek állt a hajam. És nem értette meg ezredszerre elmondva sem, hogy nem szabad rá felmászni, sem az odavitt kisszékre felállni, mert ha leesik, az nagyon fog fájni.

Oké, valamit kell vele kezdeni, mert ez így nem az igazi. De mit?

Nevelési tanácsadóban még nem voltam, pszichológust ismerek többet is. A pszichiáternek már az említésétől is kirázott a hideg és nem kicsit kinyílt a bicska a zsebemben… Gyógytornászt meglátjuk. És van még más lehetőség is?

Folytatása következik!

  Nálatok mikor és hogyan vették észre a viselkedési zavart? Szeretettel fogadom a történeteidet a hozzászólásokba.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése