Súlyos (SNI) autizmus okozója: oltás utáni agyvelőgyulladás

Mindezt természetesen a tünetelnyomó betegségügyi orvoslás szokásos tagadásával...

Külföldön megtörtént eset. Ez a legtöbbször a 2-3-4 hónapos oltások után jelentkező, órákig-napokig tartó vigasztalhatatlan éjjeli horrorsikítás, kefalikus sírás, ami egy éppen zajló idegrendszeri károsodási folyamat tünete. Nálunk is volt hasonló, szerencsére nem ennyire súlyos - a nagyon súlyosat a jelek szerint ki tudtam védeni, a többit sajnos nem. Be is jelentettem mellékhatásként, habár nem sok mindenkit érdekel, hogy van egy ilyen autizmus előzmény. A legtöbben fújják a szokásos genetika / diagnosztika / kütyük / ... dogmáikat a rejtélyes, misztikus, titokzatos fekete doboz autizmus jegyében. 

Olvasható hasonló beszámoló az Autisták Országos Szövetsége oldalán, továbbá írt róla Mihalik Angelika orvosi szakfordító ügyvédnő is.

Íme tehát megint az autizmus valódi (epi)genetikája, az autizmus okozója

Peta Dowle tollából

Angol nyelvű forrás link: https://www.facebook.com/share/p/1G8iKAqMhH/, magyar nyelvű fordítás link: https://www.facebook.com/groups/996891374286457/posts/1729864967655757/#
Letölthető PDF - magyar és angol: https://drive.google.com/file/d/1i74tW3qONYeHFviDwlRYCDi1KzPCdzIt/view?usp=sharing

Agyvelőgyulladás és autizmus oltástól
az orvoslás mereven tagadja
(forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/
Agyvel%C5%91gyullad%C3%A1s,
freeimages / 
syringe-with-needle-for-inject-1524033)

1988-ban 19 éves voltam, és friss anyuka. A babám normálisan fejlődött. Jó szemkontaktust tartott, nyúlt a tárgyakért, amikor szoptattam, az arcom felé nyúlt és az orrommal játszott, érdeklődve figyelte a környezetét. Gőgicsélt, kacarászott és sokat mosolygott. Már épp elkezdett kúszni, buborékokat fújni, és mindent, amit a kezébe vett, a szájába tett. Még a lábujjait is a szájába rakta. Odavolt a macskáért, meg akarta érinteni, megfogni. Az ölemben állva nyúlt az arcomhoz, próbálta megszívni az államat. Teljesen szoptatott volt, még nem vezettünk be szilárd ételeket, jól aludt, szépen gyarapodott. Öröm volt, igazi kis szikra, boldog és vidám, már kezdett idegenektől tartani, megkülönböztette a családtagokat a kívülállóktól.

1989. január 10-én elvittem oltásra. Egy órán belül nyűgös lett, sírt. A lába a szúrás helyén vörös, duzzadt és kemény lett. Felhívtam a klinikát, azt mondták, ez „normális”, adjak neki babafájdalom-csillapítót, fürdessem meg, nyugtassam, és rendben lesz.

Mindent megtettem, de rosszabb lett… sokkal rosszabb. Négy órán belül már nem sírt, hanem sikított… egy teljesen más hangon, mint amit addig ismertem. Ez nem volt sírás. Egy magas, elnyújtott visítás lett… mint egy nyúl a csapdában, Watership Down hangja. Húsz órán keresztül nem evett… csak visított, merev háttal ívbe feszült, és szinte folyamatosan görcsben volt. Nem fordult felém, nem szopott, nem reagált rám. Nem figyelt a környezetére, nem érzékelte a vizet sem. A sírása rekedt hörgéssé vált.

A gyönyörű, élettel teli kisbabám, akinek a combja vörös és kemény volt az injekció helyén, válságban volt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mert a klinikán minden egyes alkalommal azt mondták, hogy ez normális. Nem értettem akkor, késő éjszaka, hogy valójában szörnyű fájdalom volt az agyában. Mai napig sírok néha, ha eszembe jut, hogy engedtem, hogy azt a tűt beleszúrják a lábába, és a toxinok, nehézfémek átjussanak a vér-agy gáton. Fogalmam sem volt, hogy a neki adott babafájdalom-csillapító elősegíti ennek a gátnak a lebomlását. Ez maga lehetett a kínzás. Miféle gonosz kínoz csecsemőket pénzért?

Végül a hörgő hangja is elhalt, és 20 órányi kínszenvedés után kimerülten álomba zuhant. És onnantól még 20 órát aludt! Gondoljatok bele: egy baba 40 órán keresztül sem tejet, sem folyadékot nem kapott.
Amikor felébredt, másik gyerek volt. Szó szerint: kinyitotta a szemét, és idegen lett. Ez nem egy fokozatos, véletlen fejlődési megtorpanás volt. Egyszerűen kinyitotta a szemét, és átnézett rajtam. Nem rám nézett, hanem keresztül rajtam. Mereven bámult, arckifejezés nélkül. Nem nyúlt semmiért, nem tudott kúszni, nem játszott a kezével, nem tett semmit a szájába. Nem mosolygott többé – három évig nem láttam tőle mosolyt. Nem gőgicsélt, nem kacagott, nem kereste a macskát. Elveszítette az izomtónusát, nem nyúlt a tükörképéhez. Minden eltűnt. Minden.

Ez 28 éve történt.

Ma Autista. Igen, az A szó. Az a szó, amit nem SZABAD a „vakcina” szóval egy mondatban kimondani, mert az ember „őrült”, „gonosz”, „gyűlöli a gyerekeket”, „nem hallotta, hogy az az orvos csaló volt, te megtévesztett bolond” – ahogy az agymosott netes trollok mondják. Ők röhögnek a szülőkön, de fogalmuk sincs, mi történt velünk 1989. január 10-én, amikor egy gyógyszergyár elvette a fénylő kisbabámat, és visszaadott helyette egy üres héjat. Ők nem tudják, milyen utat jártunk be azóta.
A lányom az autizmus mellett súlyos szenzoros zavarokkal küzd.

Nem tud:
    • Egyedül biztonságosan átkelni az úton.
    • Távolságot, sebességet felmérni.
    • Érzékelni az időt – 10 perc lehet egy óra, vagy három.
    • Érezni a hőmérsékletet – nem tudja, hideg van vagy meleg.
    • Finommotoros feladatokat végezni – nem tud csomagot kibontani, övet kioldani, csapot elzárni.

28 éves, de nem tudja kioldani a biztonsági övet. Kilép az autóból, és azonnal veszélyben van. Nem tudja eldönteni, kell-e kabát, vagy épp le kellene venni a pulóverét a hőségben. Nem tudja, mióta érkezett valahová, vagy mikor indulunk el. Gyakran rossz lábbelit visel. Hisz bármelyik idegennek, amit mondanak neki, így könnyű célpont rosszindulatú felnőtteknek. – Köszönöm, Merck. Köszönöm, GlaxoSmithKline.

Rengeteg mindenből kimaradt: középiskola, egyetem, házasság, gyerekek, élet… minden, amit mi magunknak is kívánnánk. Elrabolták tőle. És nekünk, a szüleinek azon kell dolgozni, hogyan védjük meg akkor is, ha mi már nem leszünk.

A súlyos SNI autizmus okozója: agyvelőgyulladás,
amit oltás okozott (forrás: Facebook)

Sokan azt mondták, ne panaszkodjunk, mert legalább életben maradt, és meghalhatott volna kanyaróban. De inkább meghalt volna kanyaróban. Vannak rosszabb dolgok a halálnál. A legtöbb ember amúgy is túléli a kanyarót. Én is átestem rajta gyerekként, és jól voltam. A hatvanas években a háziorvos bátorított minket, hogy játszunk más gyerekekkel, hogy minél előbb áteshessünk rajta. Ez volt a természetes. Az anyák tippeket adtak egymásnak, hogyan ápolják a beteg gyereket. Ez a tudás elveszett, helyébe félelem, pánik és paracetamol lépett.

Az, aki azt mondja, hogy meghalhatott volna kanyaróban, sértő és tudatlan

Ha ma valaki tájékozatlan – művelődjön. A gyerekeidnek szüksége van rá, hogy felébredj, és utánajárj. Nem bízhatod ezt vakon egy fehér köpenyes emberre, akinek nem számít, ha épp ti húzzátok a rövidebbet.

Kérd el az oltóanyag betegtájékoztatóját. Olvasd el. Nézd meg az összetevőket. Keress rá mindegyikre. Tanulj róluk. Ez a kötelességed szülőként. Ha mégis oltatsz, legalább nyitott szemmel tedd, ismerd a kockázatokat.

Mi, emberek millió éve túlélünk betegségekkel ezen a bolygón. Nem fogunk kipusztulni sem kanyaróban, sem ebolában. Átvészeltük a pestist is oltás nélkül. A gyermekbénulást is akkor kezdték mesterségesen szűk diagnosztikai kritériumokkal meghatározni, amikor már amúgy is lecsengőben volt – és végül oltással terjesztették tovább.